XXII. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és diáktábor
2011. július 19-24., Tusnádfürdő
Összenő, ami összetartozik
Néha minden egész eltörik. Néha minden egészet eltörünk. A XX. század több fontos tanulsággal is szolgált számunkra, emeljünk ki kettőt közülük:
(1) a világégések után nem föltétlenül következik újjászületés, főként akkor nem, ha jelennek magunk köré hazudjuk a remélt jövőt, vagy – tiltakozásként, védekezésként – magunk köré képzeljük a megszépített múltat;
(2) a rész attól még rész marad, hogy egy másik rendszeregész keretei közé erőszakoljuk.
Múlt nélküli jövőben, vagy a jövő nélküli múltban élni éppenséggel lehet, mi, kelet- és közép-európaiak lehúztunk így majd’ egy fél évszázadot, csakhogy ezt az időt saját magunktól loptuk el.
Mert nem igaz, hogy nem tehettünk semmit, mint ahogyan azt sem állíthatjuk, hogy rólunk nélkülünk döntöttek. Inkább benne voltunk nyakig, a mi örökségünk tehát. Olyan örökség, amivel nem vetettünk számot, olyan múlt, amivel nem néztünk szembe.
A mi felelősségünk is, hogy a XX. századot mai napig nem sikerült lezárni.
Éppen ezért ne csodálkozzunk, ha a XXI. század Európája eszmeiségében ugyan egy, de a gyakorlatban valahogyan nem akar összeállni, gyanakodva nézi egymást a sok európai, és mindenki egészként fényezi a részét.
Hát ebből így nem lesz gálickő.
Mert a XXI. század elején naponta tapasztalhatjuk, hogy ebben a nagyra nőtt világfaluban külön-külön nemigen van esélyünk. Közös értékeink mellett közösek az érdekeink is, ennyire egyszerű az európai egyszeregy. Ez a világ rendje.
Elérhető cél: Európa egységesül – és mi otthon vagyunk benne. Ám az „otthon lenni benne” jövőkép túlmutat minden érdeken, az otthonosság érzetét meg kell teremtenünk, helyettünk senki nem fogja ezt megtenni.
Elérhető cél: a nemzet egyesül, mi pedig végre otthonra lelünk a hazában, amiképpen otthon vagyunk szülőföldünkön is.
Elérhető célról beszélünk, nem csodáról, mert nem csoda az, amiért dolgozni kell, és Tusványos több mint két évtizede azt bizonyítja, hogy a tétlen csodavárás helyett inkább érdemes dolgozni, pontosan, szépen, mint ahogyan csillag megy az égen, így.
„Dolgozni kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk”, írta ezelőtt kilencven esztendővel Kós Károly, és lényegét tekintve ez a mi igazságunk.
Az élni akarás több mint matematika, az élet pedig természete szerint helyet követel magának, és ha van hely, akkor összenő, ami összetartozik. Mert ez az élet rendje.
Mint amikor a növény feltör a romok között.
Persze, lehetne gyom is.
De legyen inkább életfa.
A szervezők
